Rémálom az Élet
2010. február 1, hétfő, a műtét napja.
Kora reggel csörög a telefonom. Felkapom, férjem halkan kérdezi:
- Te tudod, hogy hívják az anyukámat? Ki kell tölteni egy papírt, és nem emlékszem...ennyire hülye lettem?
- Dehogyis - próbálom vigasztalni - tudod, nagy a nyomás a fejedben, ezért van emlékezet kiesésed.
Elmondom a kért adatokat, aztán szedelőzködök, indulok a kórházba. Derékig ér a hó, két ember nem fér el egymás mellett a járdán, nincs hely. Valahogy mégis bejutok a már jól ismert kórházba. Váltócipőt, váltónadrágot viszek, mert csurom víz vagyok.
Férjem mosolyog, látom, nagy fájdalmai vannak. Nekem nincs kedvem, de erőszakot veszek magamon, én is mosolygok. Nyugtatjuk egymást, nem lesz semmi baj. Ő bátorít engem, szegénykém.
- Nem félek - mosolyog - hamar túl leszek rajta.
Tudom, nem a műtétre gondol. Már nem akar élni. Azt akarja, hogy a műtőágyon haljon meg, amikor alszik. Megdorgálom, nem mondjon butaságot, élni fog, a műtét után minden oké lesz. Megyünk megint motorozni, ahogy eddig is, csavargunk, bejárjuk a hegyeket, völgyeket.
Sokat motoroztunk, 1000-es túramotorral jártuk az országot és a környező országokat. Volt csapatunk, bográcsoztunk nálunk, aztán a Balatonon. Sokat. Mindenki imádott minket. A siófoki barátunk elmotorozott a Pilisbe, ahol mi lakunk, hogy aztán együtt menjünk egy Balaton-kört :) Szép emlékek.
Délben jön egy ápoló, felfekteti a páromat a betegszállító ágyra, betakarja, ha akarok velük mehetek, mondja. És én akarok. Mindent akarok. Akarom, hogy sikerüljön a műtét, akarom, hogy éljen a férjem, akarom, hogy egészséges legyen, akarom, mert nagyon nagyon szeretem.
Átmegyünk egy másik épületbe, megállunk a liftnél.
- Köszönjenek el egymástól - vészjóslóan hangzik a betegszállító szájából, de megszorítom a férjem kezét, könnyeimmel küzdve mondom:
- Itt foglak várni.
Férjem szeme is könnyes, de csak ennyit kérdez:
- Ugye tudod, mennyire félek?
Aztán becsukódik a lift ajtó, én visszaballagok a másik épületbe, leülök és várom az orvost, aki műti...
Közben megérkezik a kisebbik lányom a főiskoláról. Hazajött, mert az apuval akar lenni, amikor felébred. Felébred?
Jön vele a barátnője is, halkan beszélgetünk. Engem az ájulás környékez, ezt észreveszik. Lányom megkérdezi:
- Anya, mit ettél ma?
- Ma? Még semmit.
- És mikor ettél utoljára?
- Mikor? Nem tudom. Talán tegnap. De nem biztos. Nem tudom, nem tudok enni, nem is érdekel az étel. Az elmúlt 5 napban talán két süteményt ettem meg.
A lányok felpattanak, és elmennek, hoznak nekem hamburgert. Rám parancsolnak, hogy egyek, mert most szükség van rám. Nehogy elájuljak. Jó, eszem. Rágok, nyelek, ennyi.
Délután öt óra van már. Látom az orvost. Látom, de nem merek odamenni hozzá, hogy megkérdezzem, sikerült-e a műtét. Inkább átmegyünk a másik épületbe. Azt mondták, ha sikerül a műtét, akkor az intenzíven lesz, be kell csöngetni, és beengednek pár percre. Ha ott nincs a férjem, akkor az alagsorban kell majd keresnem, ott vannak az elhaltak. De jó :(
Én az intenzívre megyek. Tudom, hogy vége a műtétnek. Vagy így vagy úgy. Lányom bíztat: csengessek be. Még nem. Még nem készültem fel. Lassan leveszem a kabátomat, összehajtogatom. Ráteszem a táskámat, kutakodok benne, húzom az időt. Szednék tücsköt-bogarat-hangyát, csak ne kelljen még rosszt hírt hallanom. Telik az idő, már vagy fél órája küzdök magammal. A lányok sűrgetnek. Jó, még egy perc. Aztán hirtelen odamegyek a csengőhöz megnyomom. Egy hölgy kérdezi, kihez jöttem. Én mondom a nevet. Várjak. Pár perc után jönnek a szavak:
- Itt nincs ilyen nevű beteg.
Bumm. Fordul velem a világ. Könnyeim patakokban folynak. Lányom is zokog, barátnője is sír. Leülök, mert elájulok. Fekete minden, eddigi gyönyörű életem egy mondat hatására változott át feketévé. Ilyen beteg nincs. Visszhangzik a fejemben. Nem tudom, meddig ültünk ott, öt percet, húszat, fogalmam sincs. Zúgó fejemben recsegés. Mi ez? Valaki megkérdezi:
- Itt vannak még ...... hozzátartozói?
- Igen.
- Hol laknak?
Elmondom.
- Tibor a férje neve?
- Igen.
- Bocsánat, véletlenül Lászlót írtunk. Jöjjenek be hozzá.
Gyászkönnyeim rögvest átalakulnak örömkönnyekké. De azért valakit szívesen felrúgnék a Holdba. Hajamban megszaporodtak az ősz hajszálak az elmúlt percekben.
(folytatom)
Megosztás a facebookon
Nincs még komment.