Rémálom az Élet

2010. február 1, hétfő, a műtét napja.

Kora reggel csörög a telefonom. Felkapom, férjem halkan kérdezi:

- Te tudod, hogy hívják az anyukámat? Ki kell tölteni egy papírt, és nem emlékszem...ennyire hülye lettem?

- Dehogyis - próbálom vigasztalni - tudod, nagy a nyomás a fejedben, ezért van emlékezet kiesésed.

Elmondom a kért adatokat, aztán szedelőzködök, indulok a kórházba. Derékig ér a hó, két ember nem fér el egymás mellett a járdán, nincs hely. Valahogy mégis bejutok a már jól ismert kórházba. Váltócipőt, váltónadrágot viszek, mert csurom víz vagyok.

Férjem mosolyog, látom, nagy fájdalmai vannak. Nekem nincs kedvem, de erőszakot veszek magamon, én is mosolygok. Nyugtatjuk egymást, nem lesz semmi baj. Ő bátorít engem, szegénykém.

- Nem félek - mosolyog - hamar túl leszek rajta.

Tudom, nem a műtétre gondol. Már nem akar élni. Azt akarja, hogy a műtőágyon haljon meg, amikor alszik. Megdorgálom, nem mondjon butaságot, élni fog, a műtét után minden oké lesz. Megyünk megint motorozni, ahogy eddig is, csavargunk, bejárjuk a hegyeket, völgyeket.

Sokat motoroztunk, 1000-es túramotorral jártuk az országot és a környező országokat. Volt csapatunk, bográcsoztunk nálunk, aztán a Balatonon. Sokat. Mindenki imádott minket. A siófoki barátunk elmotorozott a Pilisbe, ahol mi lakunk, hogy aztán együtt menjünk egy Balaton-kört :) Szép emlékek.

Délben jön egy ápoló, felfekteti a páromat a betegszállító ágyra, betakarja, ha akarok velük mehetek, mondja. És én akarok. Mindent akarok. Akarom, hogy sikerüljön a műtét, akarom, hogy éljen a férjem, akarom, hogy egészséges legyen, akarom, mert nagyon nagyon szeretem.

Átmegyünk egy másik épületbe, megállunk a liftnél.

- Köszönjenek el egymástól - vészjóslóan hangzik a betegszállító szájából, de megszorítom a férjem kezét, könnyeimmel küzdve mondom:

- Itt foglak várni.

Férjem szeme is könnyes, de csak ennyit kérdez:

- Ugye tudod, mennyire félek?

Aztán becsukódik a lift ajtó, én visszaballagok a másik épületbe, leülök és várom az orvost, aki műti...

Közben megérkezik a kisebbik lányom a főiskoláról. Hazajött, mert az apuval akar lenni, amikor felébred. Felébred?

Jön vele a barátnője is, halkan beszélgetünk. Engem az ájulás környékez, ezt észreveszik. Lányom megkérdezi:

- Anya, mit ettél ma?

- Ma? Még semmit.

- És mikor ettél utoljára?

- Mikor? Nem tudom. Talán tegnap. De nem biztos. Nem tudom, nem tudok enni, nem is érdekel az étel. Az elmúlt 5 napban talán két süteményt ettem meg.

A lányok felpattanak, és elmennek, hoznak nekem hamburgert. Rám parancsolnak, hogy egyek, mert most szükség van rám. Nehogy elájuljak. Jó, eszem. Rágok, nyelek, ennyi.

Délután öt óra van már. Látom az orvost. Látom, de nem merek odamenni hozzá, hogy megkérdezzem, sikerült-e a műtét. Inkább átmegyünk a másik épületbe. Azt mondták, ha sikerül a műtét, akkor az intenzíven lesz, be kell csöngetni, és beengednek pár percre. Ha ott nincs a férjem, akkor az alagsorban kell majd keresnem, ott vannak az elhaltak. De jó :(

Én az intenzívre megyek. Tudom, hogy vége a műtétnek. Vagy így vagy úgy. Lányom bíztat: csengessek be. Még nem. Még nem készültem fel. Lassan leveszem a kabátomat, összehajtogatom. Ráteszem a táskámat, kutakodok benne, húzom az időt. Szednék tücsköt-bogarat-hangyát, csak ne kelljen még rosszt hírt hallanom. Telik az idő, már vagy fél órája küzdök magammal. A lányok sűrgetnek. Jó, még egy perc. Aztán hirtelen odamegyek a csengőhöz megnyomom. Egy hölgy kérdezi, kihez jöttem. Én mondom a nevet. Várjak. Pár perc után jönnek a szavak:

- Itt nincs ilyen nevű beteg.

Bumm. Fordul velem a világ. Könnyeim patakokban folynak. Lányom is zokog, barátnője is sír. Leülök, mert elájulok. Fekete minden, eddigi gyönyörű életem egy mondat hatására változott át feketévé. Ilyen beteg nincs. Visszhangzik a fejemben. Nem tudom, meddig ültünk ott, öt percet, húszat, fogalmam sincs. Zúgó fejemben recsegés. Mi ez? Valaki megkérdezi:

- Itt vannak még ...... hozzátartozói?

- Igen.

- Hol laknak?

Elmondom.

- Tibor a férje neve?

- Igen.

- Bocsánat, véletlenül Lászlót írtunk. Jöjjenek be hozzá.

Gyászkönnyeim rögvest átalakulnak örömkönnyekké. De azért valakit szívesen felrúgnék a Holdba. Hajamban megszaporodtak az ősz hajszálak az elmúlt percekben.

(folytatom)

 

Megosztás a facebookon

Bizalom

Megérkezett az orvos a leletekkel. Magabiztosan, erősen, nyugodta beszélt a férjemhez.

- A leletek alapján két daganat van az agyában. Meg kell műteni. Biztosat nem tudok mondani, elküldjük szövettanra, és ott kiderül, hogy jó vagy rosszindulatú. A műtét február 1-én lesz.

Férjem megszorította a kezem.

- Érzem, hogy ez rák. Nem jó indulatú, mert két-három hónap alatt nőtt meg. Meg fogok halni.

Sírtunk, szorongattuk egymás kezét, vigaszt sem tudtam mondani. Nem lehet, hogy rákos, nem lehet, hogy meghaljon. Még fiatal, 43 éves. Csak a családnak él. Nem dohányzik, egy-két pohár sörnél nem iszik többet, sosem részeg, imád minket, imád élni, imád motorozni. Még előttünk az élet, hiszen a gyerekek már sínen vannak, már csak mi maradtunk egymásnak!!! Most kell elkezdeni a nagy betűs ÉLETET!

Látom, hogy szenved, nagy fájdalmai vannak, futok az ápolónőhöz, adjon egy gyors infúziót. Ő is fut, tudja, hogy mekkora a fájdalom. Pár perc múlva enyhül. Férjem kezd kikászálódni az ágyból.

- Hová mész?

- WC-re.

- Ott a kacsa, ne mászkálj!

- Nem kell a kacsa, erős vagyok, tudok járni.

Fogja az infúziós állványt és küzd vele. Lógnak a tasakok, mint a fenyőfa díszek. És Ő megy, kb 5 perc alatt meg is teszi a két méteres utat. Szemei dülledtek, halántékán lüktet az ér de mosolyog. És kacsint. Imádom. Nem adja fel, ahogy én sem.

Estig maradok, szakadó hóban ballagok a villamoshoz, és megint végig sírom az utat. Ismerős transzparensek adnak erőt a további élethez. Csörög a telefonom, a férjem főnöke érdeklődik. Elmondom, mi újság, megígéri, imádkozik értünk. Megköszönöm. Sírok tovább, már a kertben vagyok, nem is tudom, hogy kerültem haza. Derékig ér a hó, reggeltől estig a kórházban vagyok, nincs aki ellapátolja. Ösvényt taposok bele. Aztán fürdés, altató, ágy. Hív a nagyobbik lányom, hív a kisebbik is. Beszámolok nekik, aztán megint beszélek a férjemhez, könyörgök, fenyegetem, meg ne merjen halni!! Szükségem van rá, nagyon szeretem. Csörög a telefonom éjjel, félek megnézni, ki hív, de ismét a férjem az. Elmondja, mennyire szeret minket, milyen jó család vagyunk, nálam jobb feleséget nem találhat senki, és ígérjem meg, hogy a következő életünkben is keresni fogjuk egymást. Hát persze. De most aludni kell, mert holnap műtét.

- Nem félek. Ugye, tudod? - kérdezi. - Ha megműtenek, akkor meghalok a műtét közben. Az lesz a legjobb. Mint a nagymamám.  Ő is a műtőasztalon halt meg.

- Nem akarom, hogy meghaljál, megműtenek és végre nem fog fájni a fejed.

Aztán még beszélünk pár mondtatot, elköszönünk, és én álomba sírom magam. Dezsavű érzés.

 

Megosztás a facebookon

Fiatal özvegy

51 éves vagyok, február 8-a óta özvegy. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer ezt le kell írnom. A szó nem mond semmit, de a tartalma annál beszédesebb. 30 év után a sors elragadta a férjemet. Rám zúdult a háztartás összes nyavalyája. Azt sem tudom, mit csináljak, mit kéne csinálnom. Mindig az jár a fejemben, hogy a férjem mit csinálna? És megoldom a problémákat, szerelek, pakolok, kazánt takarítok, irányítom a csonka család életét. Miért pont én? Miért pont velem történt? Sokan azt mondják: Isten a jó embereket akarja maga mellett látni. Ezek szerint az én férjem nagyon jó ember volt. 50 évesen távozott.

Megosztás a facebookon

Miért Ő?

2010. január 28.

Elkészült az MR vizsgálat, lassan bandukoltunk vissza a doktornőhöz. Borongós, kutyaidő volt, kívül-belül szürke.A doktornő kesernyés mosollyal fogadott bennünket. Leültünk, ő a férjem mellé ült és megfogta a kezét. Éreztem, hogy forróság önt el, agyamban lüktetett a vér, szédültem, melegem lett. Baj van, most már biztos. A doktornő halkan, komolyan beszélt.

- Megnéztem a felvételeket. Sajnos rossz hírem van. Bár én nem vagyok agysebész, mégis úgy látom, hogy egy nagy daganat van a bal oldali temporális lebenyben.

Micsoda???? Hol és mi? Férjem a fejfájástól alig látott, de felfogta. Könnyes szemmel nézett rám. Szemében fájdalom, reménytelenség, bánat. Én sírtam el magam először. A doktornő megkérdezte, kérek-e nyugtatót.Nem, ugyan minek? Az megmenti a férjemet? Nem kérek semmit, köszönöm, sem bogyókat, sem vizet. Most mi lesz??? Férjem szótlanul könnyezett. A doktornő így folytatta:

- Van egy nagyon jó kollégám az Amerikai úti agysebészeten, oda átviszi önöket egy mentő. Ott is csinálnak egy MR-t, és meglátjuk mi lesz. Ha bármi kívánságuk, kérdésük, problémájuk van, nyugodtan jöjjenek hozzám.

Hívott egy mentőt, és mi vártuk.

Az  úton szorítottuk egymás kezét. Én bíztattam a férjemet, hogy tartson ki, nem lesz baj, majd meglátja, minden rendben lesz. Szomorúan beszélgettünk.

Odaértünk a kórházba, egy nagyon aranyos orvos fogadott minket. Megvizsgálta a férjemet, megnézte a leletet, amit magunkkal vittünk.

- Igen, én is látom, hogy daganat van, most csinálunk még egy MR-t, célzottan.

Fél óra múlva kész is volt. Eredmény majd holnap.

- Doktor úr - kértem - csináljon valamit, a férjem elájul a fájdalomtól! Már napok óta kínlódik, nem segít semmi. Csináljon valamit, kérem!!!!

- Rendben - azonnal befektetjük egy szobába, és kapjon infúziókat.

Férjemet tolókocsiba tették, felmentünk egy nagyon szép, tiszta szobába. Párom átöltözött nagy kínok között, és vártuk, hogy adjanak valami fájdalom csillapítót. Jöttek a nővérek, bekötötték a kanült és feldíszítették az infúziós állványt, 8 műanyag zacskóból folyt a lé. Elmagyarázták, hogy van benne morfium, vízhajtó, nyugtató. Megtudtam, hogy a férjem feje tele van agyvízzel, hatalmas a nyomás a fejében, ezért dülled a szeme, és ezért fáj annyira a feje. A daganat pont olyan helyen van, ami nem hagyja, hogy elájuljon a fájdalomtól. Mert ekkora daganat esetén már rég ájulnia kéne. Pelenkát nem engedett, nem vagyok csecsemő felkiáltással tolta el az ápolónő kezét.

- Mennem kell drágám, mert elmegy az utolsó busz is. Holnap jövök.

- Várlak. És nagyon szeretlek.

- Én is.

És elindultam hazafelé. Felszálltam a villamosra, és a villamossal együtt elindultak a könnyeim. Homályosan láttam a hirdető táblákat. Éppen kampány volt, és a feliratok erőt és reményt adtak. "Szeretet" "Együtt" "Biztonság" "Család". Ilyen szavakat olvastam.

Szakadt a hó, én hazaértem. Fürdés, altató, ágy. Mikor lefeküdtem, hangosan beszéltem a férjemhez. Kértem, hogy tartson ki, hogy gyógyuljon meg, hogy fogadja el az én energiámat, és együtt képesek vagyunk a gyógyulásra. Nagyon szerettem őt. 30 éve volt a férjem. Arra gondoltam, hogy belehalok, ha történik vele valami. Sírva aludtam el, mint már annyiszor az utóbbi hetekben.

Megcsörrent a telefonom. JAJJ, remélem nem a kórházból hívnak. Ránéztem a kijelzőre, láttam, hogy éjjel 3 óra van, és a férjem keres.

- Szia apa, mizu?

- Szia bogár, nem tudod, hol vagyok?

Bumm....ilyen kérdésre nem számítottam.

- Kórházban vagy.

- Miért? Beteg vagyok?

Most erre mit feleljek?

- Még nem tudják pontosan, hogy mi a bajod, reggel megyek és megbeszéljük. Ok? Most aludnod kellene, mert sok nyugtatót kapsz. Szeretlek.

- Én is. Akkor jössz reggel?

- Persze. Szia

- Puszi.

És én mentem reggel. 10-től van látogatás, de már 8-kor indultam. 9-re értem be a kórházba. Az ápolónő beengedett, aranyos volt. És vártuk az MR eredményt.

Megosztás a facebookon

Egy borongós januári délután

Tévét néztünk....

- Nem érzem jól magam - mondta a férjem.

Megmértem a vérnyomását, a gyerek hozott neki egy pohár vizet. Megitta. A tekintete megmerevedett, a teste görcsbe rándult. Nem tudtam, mi ez, nem tudtam mit csináljak. SEGÍTSÉG!!!! Hová kapjak? Fogjam, hogy ne essen le az ágyról? Telefonáljak a mentőknek? Kiabálni kezdtem a lányomnak, gyorsan hívjon mentőt, valószínű, hogy epilepsziás roham, de most? Felnőtt fejjel?

Pár perc után férjem görcse alábbhagyott, mélyen aludt. Kiértek a mentősök. Párom felébredt és értetlenül nézett rájuk.

- Miért vannak itt?

- Mert rohama volt.

- Nekem? Dehogy. Jól vagyok.

Rám  nézett, értetlenül.

- Igen, rohamod volt. Engedd, hogy megvizsgáljanak.

Megvizsgálták, EKG, vérnyomás, vércukor, stb. A mentős azt modta, ismét beviszik a János kórházba. Fejembe cikáztak a gondolatok. Mi ez? Mi történik? Mi lehet ez? Nagyon nagyon szeretem a férjemet, bármit megtennék érte, csak ne legyen baj. Ez valami tévedés lehet, valami front, vagy bármi, de nem komoly.A mentősök folyamatosan kérdezgették a férjemtől, hogy mikor született, hol lakik, hogy hívják. Szegénykém nem tudta mire vélni a dolgot, de a válaszai megdöbbentettek. Kiderült, hogy az utolsó 15 év törtődött a memóriájából.

Mi lesz velünk??????????

Beértünk a kórházba, a már ismert szőke doktornő fogadott minket. Kint vártunk a folyosón, már késő volt, ketten ücsörögtünk. Férjem nézelődik, majd teljesen komolyan ezt mondja:

- Sosem fogunk sorra kerülni.

- Miért?

- Hát nem látod mennyien vannak?

A folyosó üres, lélek sem jár erre. Vagy mégis???

- Nincs itt senki, csak mi ketten - aggódva nézem a férjemet.

- Ketten? Nézd, most is pont jön valaki a doktornő szobájából.

Hát, a folyosó még mindig üres. Nem vitázok. Látja a szellemeket? Nem tudtam másra gondolni. Párom felpattan, elém áll és így szól:

- Vigyázz magadra, mert az aurád a bal oldaladon gyengébb. Nem olyan szép kék, mint lennie kellene.

Mi van??? Milyen aurám? Hát ezt nem hiszem el. A férjem látó lett.

Leült, majd jött az újabb szem felakadás, görcs. Kiabálni kezdtem.

- Valaki segítsen, a férjem megint rosszul lett!!!!

Bevitték egy kórterembe, lefektették. Miután felébredt, ismét jöttek a kérdések. Mi a neve, hol lakik, hány éves. Én meg csak zokogtam, zokogtam. Miután összeszedtem magam, felhívtam a nagyobbik lányomat, kérve, hogy jöjjenek értem, mert képtelen vagyok hazamenni. És ők jöttek. Férjem felébredt és meglátta, hogy pelenka van rajta. Kissé kiakadt.

- Hát ezt vegye le rólam valaki - követelte.

Megtörtént. Kikisértem a wc-re. Meglátta a gyerekete és kikerekedett a szeme.

- Ti mit csináltok itt?

- Jöttünk az anyuért, haza visszük.

- Jó, én meg elmegyek a wc-re.

Azután elbúcsúztak, férjemet bekisértem a szobába.

- Kérjek pelenkát?

- Dehogyis! Ki tudok menni a wc-re, csak nem tudom hol van.

Bumm......most jöttünk onnan. Szóval a rövidtávú memória is nulla.

Férjem elaludt, én megkerestem az orvost.

- Doktornő, mi van a férjemmel?

De ő tehetetlenül tárta ki a karját.

- Nem lehet tudni, holnap elkülöm MR vizsgálatra.

Ebben maradtunk. Igen, holnap kiderül.

 

 

Megosztás a facebookon

A valóság

Kihívtam a háziorvost, aki rögtön beküldte a férjemet a János kórházba. Ott egy nagyon aranyos doktornő fogadott minket. Két napig vizsgálták a férjemet, mire harmadnap azt mondta, ő hazajön, mert már nagyon unalmas a kórház, és egyébként is már nem fáj a feje. A doktornőt kiborította, mert semmivel nem volt megelégedve, főként a szoba tisztaságával nem. :) Hát, hazavittem, mert tudom, hogy hazajött volna akár gyalog is.

Teltek a napok, a fejfájás visszatért, egyre gyakrabban, egyre erősebben.

Megosztás a facebookon